Csilingelő nevetés, szempilla rebegtetés, hajtincstekergetés és a kacérkodás le  is lepleződött. Célja is ismert, a figyelemfelkeltés.

Talán egyértelműnek tűnhet az is, hogy ezen tudatos, vagy tudattalan cselekvések célja, a számunkra érdekes, megnyerő fél, elbűvölése, és a megismerkedés lehetőségének megnyitása.
Sokszor azonban nem a másiknak szól a viselkedés, hanem önzően kapaszkodó keresés, vagy önbizalom erősítés van a cselekedetek hátterében. 

Talán nem is fontos, hogy ki, csak érdeklődjön irántunk...
Talán nem is fontos, hogy milyen, csak velünk foglalkozzon.

Amikor elesettnek, magányosnak, érdektelennek érezzük magunkat, hajlamosak vagyunk utánanyúlni bárkinek,  akitől figyelmet kaphatunk, aki megdicsér, akinek a szemében mások lehetünk.
Ezek a kapcsolatok azonban alapvetően halálra vannak ítélve egyoldalúságuk miatt, hiszen aki  önmagáért kacérkodik az csak elvesz,  csak adrenalint lop, aztán ha feltöltődött tovább áll, mert ami addig  szórakoztatta, ami erőt adott, arra már nincs szükség, már csak frusztráló tényező.

Mostanában nehezen választok könyvet, viszont igazán rosszul. Mivel nincs meg a lehetőség egy elfogadható nagyságú könyvtár használatára, gyakran esik meg velem, hogy beleválasztok.
Az is igaz, hogy nehéz eset lévén, talán nem fogalmazom meg eléggé pontosan magamban, hogy mit is akarok. Azt tudom, mit nem. Krimit, szerelmes regényt, fantazmagóriát nem, és főleg kerülöm a Csernus és Müller könyveket. Az elsőből, ha egyet olvastál, mindent olvastál, a másik olyan ideologizált rózsaszín megfogalmazása az életnek, amiben valóban vannak szépen hangzó körmondatok, csak az olvasásnak a következménye nem valamilyen felismerés, hanem bódult nyálcsorgató révetegség.

Nemrég újra vásároltam egy könyvet. Címe: A kedvenc feleségem. S hogy miről szól? Házastársak eltávolodásáról, egy más világ, a munka, következtében. És ennyi. Az első 150 oldal után betámasztottam a sarokba, kicsit hevesebben a kelleténél, mert nem igazán tudom megérteni, hogy miként támogathat egy kiadó egy ilyen lagymatag, semmitmondó, felületes iratot. Azon kívül, hogy a cselekmény nulla, még lehetne izgalmas, a hősök lelki, érzelmi viaskodásait tekintve. Mégsem. A férfit például, mikor elhagyja felsége, (akit különben az életénél jobban szeret, és aki nélkül nem hinne a kapcsolatokban) és magával viszi a legcsodálatosabb dolgot, ami történhetett vele a könyv szerint, a gyermekét, nos ez a férfi, másnap felkel, kicsit bolyong a lakásban, bár magányos, igazán nagy érzések nem tépik szét a lelkét. Ugyan így a feleség, aki azért pityergett egy kicsit, de modern angol nő lévén, gondolkodás nélkül szakít meg több évnyi házasságot. Aztán az is lehet, hogy igen sok minden kavargott a két ember lelkében, csak a könyv szerzője, nem szerette volna rabolni a drága időnket azzal, hogy ezt megossza velünk. Viszont annál több a felületes képleírás.

Nagyon dühös tudok lenni, amikor rosszul választok könyvet. Egyrészt azért, mert nem kis összeg manapság a könyv, másrészt, mert csalódás a mostani színvonal. Olvasósarok csak a nagyvárosokban van, így a lopva beleolvasás vajnyi kevés.

Kár, hogy a könyvekre nem lehet minőségi kifogást emelni, és mint egy selejtes ruhadarabot, olvasás után a boltba visszavinni.

Bevalljuk, vagy nem, ilyen is van.
Akad olyan ember, aki boldogságra alkalmatlan. Nem az általánosságban vett elesett, panaszkodó, negatív sajátosságokról van szó, hanem valamely belső bizonyosságról, folytonos tompaságról, állandó lelki szomorúságról, amely tudva tudja, hogy vágyakozása mindig időszerű, de elvágyódása helytől függetlenül állandó.